Zümzüm (első kiadás)

Nem is tudom hirtelen, hogy szakadtam el attól a lánytól. Abban a buta ifjúságban, abban a szemtelen ifjúságban milyen könnyen met az, hogy az ember összeszövetkezett valami nőfélével és milyen könnyen ment hogy megszabadult tőle. Barátom most csak úgy elbámulok, nem bírom már vissza se képzelni. Néha megfogom a fejem, behúnyom a szemem, át akarok élni egy jelenetet, ami eldöntötte, hogy vége legyen az ügynek Evvel, Avval, Amavval. Semmi, semmi, nem emlékszem. Némelyiknek a hangját se tudom visszahallani, az arcát se tudom megkapni, legfeljebb egy-egy hajszín mutatkozik a mult sötétjében; a nevük is minden tizediké ha eszembe jut. Persze ez mind olyan cigány dolog volt, nem hasonlított az urak nőügyeihez. Az urak, ha ráúntak a babájukra, vagy ha megcsalta a baba őket, szép szabályosan lebonyolítják a szakítást, kialkusszák a végkielégítést, sokszor még jó barátok is maradnak, ahogy ki szokták fejezni; telefonozgatnak az elmúlt nőnek, az is nekik, végigmennek velük délben a Váczi-utcán, sőt elviszik a nőt vacsorázni. Én egyszerűen abbahagytam a dolgot, a legneveletlenebbül. Két hónap, vagy két hét múlva, vagy két nap múlva. Hogy végeztem? hogy? csak úgy, hogy nem mentem többet a telefonhoz, ha felhívott az illető a szerkesztőségben vagy a kávéházban. Meg úgy, hogy várt és nem mentem föl hozzá. Olyan eset is előfordult, hogy együtt voltam egyszer egy kis önzetlennel és mikor elbocsátottam, nem kérdeztem meg: mikor látjuk egymást?