Pendragon és XIII. Apolló

Egy éve fejeződött be a második világháború, mikor Szentkuthy elkezdte ezt a furcsa történetet, amely vad, szeszélyes meseregényként is felfogható. Mintha menekülni szeretett volna a háború valós és közeli borzalmaitól, de nem jutott messzire, a zaklatott történetben minden bizonytalan, a regényhősök sorsa hányatott. A regény ezzel kezdődik: Uther Pendragonról sokan azt mondták, hogy szép volt, mint Jézus saját magát nézte egy félig homályban álló óriási tükörben, melyben a király előtt már a Park őserdeje is régóta fürdette magát, sötétzöld és árnyék, mélyvízi aranycikázás és egy pár surranó madár színeiben egyszer februárban nagymise volt Westminster templomában, és a király ott ült az oltár mellett, pompában, trónuson, legyezőkkel, részegítő szépségű hölgyekkel körülvéve mindenki csak Pendragon királyt látta, Turner festményein látható naplemente-vörös vagy aranyhal-piros hajával, hófehér bőrével Szentkuthy történeteiben hangsúlyosan és sokszor ütközteti a külső emberi szépséget és a belső, lelki szépséget, kvalitást. Illetve ezeknek ellenkezőjét. Mert a szépség a szakrális magaslatokból hol kíméletlen, hol esendő emberi szintre száll le, majd a regény közepe táján a sátán munkálkodása révén a pokol szintjén virágzik tovább, és fertőzi a szerelmében fuldokló vén Apolló-Fioraiót. Pendragon király gyönyörű nővé változik át, és ez a gyönyörű nő maga a sátán. Szentkuthy a saját démoni és gyermeki karakterbeli kettősségét plántálta XIII. Apolló jellemébe is, sőt fő vonásaként tünteti fel, és talán erre a kettősségre lehet felfűzni a regény cselekményének cikázásait.