Kötelékek

"Szentirmai Mária megkapó eredetiséggel szemléli a világ dolgait, s az emberi lét sokféle kötelékeiből sajátos érzékenységgel teremt hiteles költészetet.
Kötelék a félhomályba tűnő gyerekkorhoz, a fátyolemlék családhoz: az egyik én még mindig ott él, az egykori házban, érzi az ­alumíniumdoboz illatát, látja, amint az anya lehajtja fejét Isten előtt, s a nagyapa a befagyott tó partján áll.
Kötelék a szülőkhöz, alázatosan térdelve a végtelenből kihasított darabon; megtapasztalva az apa öregségét: elfáradt rajtad az öltöny; és megtapasztalva az elmúlást: a halott anyához a legszebb kosztümjét viszi. Tudja jól: A gyerekkor nem nő fel soha.
Kötelék a hétköznapokhoz, ahol hajnalban szelídebben égnek a lámpák, s a törvények mellett és felett / egy pillanat is a végtelenbe vezet.
Kötelék az időhöz, szelíd küzdelem a múlttal, figyelem a megtartó, felragyogó csodákra, hisz minden perc egy hosszú némulás.
Kötelék a nyelvhez, s nem véletlen a kötődés a barokk korhoz, a barokk kor nyelvének megidézése: jókedvvel neveténk, ahogy belénk futa erdő, rét.
Kötelék a hithez, a Bibliához; Szentirmai Mária angyala ha tehetné, odaadná szárnyát, / emelkedjen fel utca, ember, ház.
Kötelék a szülő és öregedő testhez: Csak a test, ha hagyom hullani, / csak az mutat helyes utat.
Kötelék a földi léten túlihoz, ahol a költő így a képzeli a találkozást: Csak körvonalaink mosódtak el, sejtjeink futottak széjjel, / útjuk kitágult, nem érnek célba sem nappal, sem éjjel."

Villányi László