Zeusz küszöbén

Ez a könyv olyan, mint a vidéki néprajzi gyűjtemények egy-egy sajátos darabja: történelmi személy vagy üdvtörténetünk valamelyik szereplője aszerint mosolyog vagy sír a hajszálvékony lécekből összeállított festményen, hogy milyen irányból szemlélik. A Zeusz küszöbén meghatározása is optika kérdése, ha úgy nézem, történelmi emlék, útikönyv 1966-ból, amióta író és olvasó hazája több és na- gyobb politikai, társadalmi, gazdasági és ideológiai változáson ment át, mint bármikor, ha meg így nézem, egy kezdő utazó boldog fuldoklása az élmények árjában, hiszen gyermekkortól kísérő álma valósult meg a görögországi útban, s könyvének, Az őz-nek athéni kiadása és a kiadói meghívás a vasfüggönyt is felhúzta előtte olyan időben, amikor nem szocialista országba történő utazásról csak álmodni lehetett. Persze hogy sikoltozik mámorában, riadalmában, hiszen az istenek földjére került, Európa kulturális bázisai közül a legősibbre, körötte megelevenedik, ami eddig könyvélmény volt, lecke, privát érdeklődés tárgya, ott van a mitológiai hősök és a görög klasszikusok alkotta drámák helyszínén, istenek osonnak körötte, ha leszáll az este és sosem érzett illatokat sodor a szél, illatokat, amelyek nevét valaha Horatius és Berzsenyi lírája jelezte számára először. Hogyne sikoltoznék, hogyne érezné, hogy megsemmisül ennyi szépség közelében, hogyne rogyna térdre Mükéné oroszlános kapujánál. Amit lát, feljegyzi, el ne halványodjék, s csak mire könyvvé formálódnak a jegyzetek, döbben rá, nemcsak írt, fényképezett is, pedig gépe se volt, ott a saját portréja, talán egyetlen hiteles portréja a sorok között. Igazán nem protokoll-portré, nem is lehetne az, hol még a hivatalos tudomásulvétel, a visszajelzés, egyelőre égnek körötte a sajtótámadások kis máglyái. De mindezt nem tükrözi az arckép, csak a percet, ahogy elmerül tajban, földrajzi helyek szépségében, városban, tenger felett, tengerben úszva, mögötte kutyák csaholnak, áll elképedve a Pillangók Völgyében és éli át a sose múló élet diadalát Rhodosz kővé vált, füst nélküli szellemvárosában, s fogalma sincs róla, teherbe ejti, amit lát, átél; évtizedek múlva hozza majd világra teremtő beleélése gyermekét, legkedvesebb könyvét, A pillanat-ot. Harmincöt évvel fíatalabb, mint amennyi ma, olyannak is érződik, hol még a csontig vágó családi veszteségek, hol még az otthon, amelynek másik lakója csak egy macska az íróasztalon. Még minden a helyén van, még csak szakmán belül ütik, az élet később szólal meg, de az istenek földjén átélt heteken még a keresztyén isten áldása a biztonság, hát ne lepje meg az olvasót, ha az új kiadásra előkészített, korrigálandó könyv fölé hajló író önmagán való nevetése közben megcsillanó könny hull alá a friss lapokra. Nevessen az íróval együtt a két szál spárgán cipelt, bánatos kézitáskán, hotelbeli áramszüneten, naponta eltűnő és előkerülő városfalakon, s járja az íróval együtt Zeusz világát, míg kóbor kutyák inalnak mögötte. Ebben a könyvben egyszerre kapja meg az író talán egyetlen reális arcképét és az európai kultúra kincsesházát, a bázist, amely az emberiség legnagyobb kincsei közé tartozik. A Zeusz az író legnépszerűbb írása, az olvasók magukkal viszik görög útjaikon.