Istenek és falovacskák

Hivatásos írónak lenni: sosem volt szerencsém. Legelső novellámat is úgy írhattam meg, hogy először magam is részt vettem a földosztó parasztok mozgolódásában. Valójában ez a könyv is: munkajelentés. Mielőtt megírtam volna, közösségi feladataink véghezvitelében kellett fáradoznom ugyanúgy, mint másnak; mindazoknak, akik ugyancsak nyakig merülnek irodalmon kívüli gondokba. Halott barátaim sorsán csak azután jutott időm eltűnődni, miután - legalábbis jó részük esetében - a sírásókkal és a koszorúkészítőkkel együtt magam is elvégeztem a reám eső munkát. Alvincre nem azért utaztam, hogy megnézzek magamnak egy bolond asszonyt, hanem hogy valamiképpen előmozdítsam Kemény Zsigmond emlékének ápolását; nem írásban, hanem a kőhordás gyakorlati feladataival küszködve. A Perzsákért többezer kilométert tettem meg, s Adria lányával is csak úgy találkozhattam, hogy először több napos írói eszmecsere fogyasztott el néhány milliót az idegsejtjeimből.
Bizonyos felfogás szerint: az író egyebet sem tesz, csak írja reggeltől estig a műveit. Ha ezt tehetném: ezt a könyv talán vaskosabb lenne. Nem biztos, hogy jobb is.

Sütő András