Acél

A fiatal Silvia Avallone első regénye a tavalyi év egyik legnagyobb könyvszenzációja volt Olaszországban. A színhely az Elba szigetére néző, toscanai Piombino. Ennek a Toscanának azonban a Sole mió-s Itáliához nem sok köze van. A város iparnegyedében vagyunk, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt nem történik semmi. Az itt élők hozzászürkültek az őket körülvevő acélgyárhoz, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. A felnőtt férfiak és fiúk az acélgyárban dolgoznak, az asszonyok pedig harmincévesen már elvizesedett lábbal, fásultan végzik a háztartási teendőket. A két főszereplő kamaszlány, Anna és Francesca, mégis úgy érzi: most kezdődik az élet, övék a világ. A végtelen boldogsághoz már nem is kell több, csak hogy betöltsék a tizennégyet, részt vehessenek a nyári ünnepen, először lefeküdhessenek valakivel, és eljuthassanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Vajon sikerül-e megúszniuk mindazt, ami vár rájuk? Kamaszregénynél jóval több: lebilincselő sodrású, váratlan fordulatokban és erotikus intermezzókban, miniatűr szerű pontossággal kidolgozott jellemrajzokban gazdag, eleven lüktetésű mű az Acél. Egy vadonatúj, furcsa korosztály furcsa látlelete Itália sötétebbik feléről.