Balogvilág - Riportregény

"Én nyolcéves voltam, amikor apám lelépett. És anyám meg teljes letargiába esett. Hát én onnantól kezdtem el koraérett lenni ugyebár. Én már nyolcévesen megcsináltam a magam pénzét. Lehet, hogy rendőrségi ügy lett belőle, nem érdekelt, de megvolt a pénzem. Amikor eltörtem a kezem, gipszbe' mentem ki a Tescóhoz. Akkor jöttem rá, ha megsajnálnak, még többet adnak. És amikor már semmi baja nem volt a kezemnek, akkor is bekötöttem, és úgy álltam ki. Szakadt volt a cipőm orra, tehát már hápogott, és ilyen rövid, koszos gatyába mentem ki, és egy kicsit koszosabb pólóba. És ott volt az egyetlen olyan ember, akit soha nem felejtek el életemben. Jött, és kérdezte, hogy mi van fiacskám, nincsenek szüleid?. Mondom, de, csak apám elhagyott, anyám ki van idegileg, és így őszintén elmondtam mindent. Nem tűnt olyan jómódúnak, deszkás cipő, rövid gatya, sima póló. Kocsija oké, terepjáró volt, azt tudom, márkát már nem. És akkor mondta, hogy gyere be! És úgy kezdtük, hogy elsőnek a ruhaosztályra, megnézték a feleségével a méretemet, és csak dobálták be a cuccokat a kosárba. Nem is nézte az árakat, levette a két legdrágább cipőt, ami tök jól nézett ki, és azokat is bedobta. Utána mentünk a kajasorokhoz, de nekem akkor már a pofámról sült a bor, tényleg. Mondom úristen! Ennyit kifizetni! Volt ugye az a nagy erős tescós szatyor, az a fehér, abból ötöt televásároltak nekem. És akkor hazáig elvitt, és mondta, hogy nyugodtan hívjuk, ha bármi van, szívesen segít. Aztán anyám el is bőgte magát. És vele nem is találkoztam soha többet, de őt úgy soha nem felejtettem el."