125 levél - Európai ellenállók búcsúlevelei

Nyugodtan várom a halált, mert semmibe veszem. És ott, Moszkva és Leningrád előtt szilárdan hiszem az akasztófa alatt is a Vörös Hadsereg irtóztató győzelmet arat ezen a pestisen, a fasizmuson.

Ne sírjatok sokat, csak mértékkel, mert a könnyek ártanak a szemnek, akkor is, ha jót tesznek a szívnek. És ti mindnyájan vigyázzatok a mamára! Még két órám van hátra. Az utolsó gondolatom? Mennyi mindent tehettem volna!

Ma 1943. március 26-án este fél hétkor, két nappal huszonkettedik születésnapom után, kilehelem utolsó lélegzetemet. Én mindig bátran éltem, és ezt a bátorságot akkor sem veszítem el, amikor szemtől-szembe kerülök azzal, amit emberi nyelven halálnak neveznek. Szeretném magamra venni minden szomorúságotokat és fájdalmatokat.

Mondja meg neki, azért estem el, hogy kitisztuljon Belgium ege, s hogy azok, akik utánam jönnek, olyan szabadon élhessenek, ahogyan én szerettem volna: s hogy mindennek ellenére nem bántam meg semmit.

Búcsúzom az élettől, éljen a szabad Franciaország! Sokszor csókolok mindenkit, de különösképpen Mimit, akit annyira szerettem. (Nehogy a templomban sápítozzatok, mert én tisztességes munkás vagyok.)

Marina Grizun vagyok, a Komszomol lánya, akit 1941. július 28-án a németek megölnek. Barátaim és elvtársaim, bosszuljátok meg, álljatok bosszút mindenkiért, aki a németek kezén veszett el.

Csak az bánt, hogy nem tudtam megvalósítani az álmomat, megjavítani mindnyájunk életét. Felkészültem és bátran megyek a halálba. Adja meg az élet nektek mindazt a jót, amit nekem nem adott meg.