A meghitt halál

A francia Marie de Hennezel, a hazájában és Európában ismert-elismert pszichológus és pszichoanalitikus, az AIDS-es betegek segítésére hivatott Bernard Dutand egyesület elnöknője, a pszichiátria-pszichológia egyik legújab vívmányának és "gyógymódjának", a haptonómiának talán leismertebb francia híve és propagálója tíz éve áll egy különös mozgalom élén, amely a halál demisztifikációjának, emberivé szelídítésének jelszavát tűzte zászlajára, tíz éve pszichológus egy különös egészségügyi intézményben, egy úgynevezett palliatív, azaz tünetkezelő osztályon, ahol a pácienseket nem gyógyítják - mert itt csupa gyógyíthatatlan beteg van -, hanem ápolják - és nemcsak a testet, de mindenekelőtt a lelket. Az itt dolgozóknak, orvosoknak ápolóknak, önkénteseknek az a feladatuk, hogy menthetetlen betegeket elkísérjék a halálba, a nemlét küszöbéig, hozzásegítsék őket, hogy emberhez méltó körülmények között, gondoskodástól, szeretettől körülvéve, az élettel, embertársaikkal, önmagukkal megbékélve haljanak meg. Ezen az osztályon a beteg egész személyisége részesül az őt megillető gondoskodásban, a páciens itt nem csupán egy szám, egy rövid kórtörténet, zárójelentés az orvos és az ápolószemélyzet számára, hanem egy teljes emberi sors, emberi élet.
Tíz év megrendítő és felemelő, szívszorító és szívmelegető, erkölcsi-szakmai szempontból egyaránt megszívlelendő és elgondolkoztató élményeit, tapasztalatait, tanulságait meséli el-összegzi a szerző ebben a fájdalmasan szép, megkapó emberi sorsokat és portrékat felrajzoló, napjaink égető orvosetikai és általános morális kérdéseire, például az eutanázia kérdésére, választ kereső könyvben, amely ugyan a halálról szól - a halálról, amellyel szembe kell nézni, amelyre fel lehet és fel kell készülni, amelyet nem szabad a szemérmes hallgatás leplébe burkolni -, de talán éppen ezért az élet szeretetét sugallja.