Medve a szekéren

A nagy realista mesemondóként sem tagadja meg önmagát: mindvégig mértéktartó, logikus elbeszélő, színes állatfigurái az ezopusi hagyományt követve valójában népi alakok, észjárásuk s kalandjaik, erényeik és gyarlóságaik egyaránt a természetben élőemberről vallanak. A klasszikus hagyományt követi Tolsztoj abban is, hogy állatmeséi többnyire rövid példázatok: mély életismeretről tanúskodó megfogalmazásai egy-egy meglátásnak, igazságnak. A kicsapongó fantáziát visszautasítja, mégsem válik szárazzá, az érzékletesség mindig megóvja attól, hogy a tanulságra redukáljuk történeteit. Tanításának máig érvényes alaptétele az összetartozás, az egymásrautaltság: tehet jót egy kisegér is, a hangya is segíthet a galambnak; alighanem ez a humanizmus Tolsztoj állatmeséinek egyik legrokonszenvesebb vonása. A népi hősök közvetlenül is megszólalnak; a gyűjtemény nagy része valódi történet egyszerű emberekről, főként muzsikokról, de a válogatást számos lírai darab, novellisztikus állattörténet is kiegészíti (A kismadár; Filipok; A talált gyermek; Mi történt Bulkával Pjatyigorszban). Tolsztoj a népköltészetből is sokat merített, némelyik népi ihletésű meséje, mint például a Lipunyuska vagy a Három medve a kötet legszebb darabjai közé tartozik. A könyv meséit már a nagycsoportos óvodások is élvezhetik.