"...akkor hát lapát!"

Levél Apámnak! Tudom, hogy már soha el nem olvasod ezeket a sorokat, én mégis leírtam. Mert írhatnékom, mondhatnékom van a számodra, te, mindig fáradt Ganz-gyári munkás. Közel voltál már az ötvenhez, amikor egy új emberkével, velem bővült a család. Ahogy az évek teltek, úgy lettél egyre fáradtabb. Még akkor sem volt sok időd ránk, amikor az annyira hiányzott. Emlékszem, akkoriban már semmiről nem akartál tudomást venni. Nem tudtam miért. Így aztán mi sohasem értettük meg egymást. Neked és nekem nem ugyanazt jelentette ugyanaz! Fáradt voltál és gyakran ideges. Mosolytalanságod okát sehogy sem értettem. Milyen érdekes Életed utolsó harmadára emlékszem igazán. Alig beszélgettünk. Talán mert jó kezekben tudtál a bátyáim, nővérem felügyelete és Tyúkanyónk féltő gondoskodása alatt. Így aztán mi ketten ritkán láttuk, épphogy észrevettük egymást. Pedig nekemez már akkor nagyon hiányzott, tudod-e? Emlékszel? Jelenléted gyakran a szíj csatos végét jelentette egy-egy számomra csíny, szerinted rosszaság történtekor. Ritkán meséltél, pedig azt nagyon szerettem. Honnan tudhattam volna én még, hogy mitől is vagy fáradt, mi mindenen mentél keresztül! Már megérteném, megértenélek, de akkor csak azt éreztem, hogy vagy és mégis hiányzol. Néha meglestelek hajnalban, amikor zsebre dugtad a zsíros kenyeret, és Anyám az agyonhasznált bicikliig kísért. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen erős ember mint te, miként rokkanhatott bele a munkába? Anyám azt mondta, túl sokat vállaltál. Meg azt is, hogy te mindig mindent beleadtál ha kellett. És akkoriban gyakran kellett! De a sikert már nem élted meg. A kudarcból is csak a magadét Most már biztosan volna miről beszélgetnünk. Elhiszed? Szerető fiad