Az európai és a magyar telepszerű lakásépítés története 1945-től napjainkig

Az ókortól a 19. századig tartó történelmi korokban a lakásépítés terén újra és újra megjelentek a telepszerű építkezések, és az 1850-es éveket követő iparosítás által egyre karakteresebb építési formát nyertek Európában. A II. világháborúig tartó időszakot már részletesen áttekintettük "A telepszerű lakásépítés története Magyarországon 1850-1945 között" című, 2004-ben megjelent könyvünkben. Akkor arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy három feltétel - az egyidejűség, a célzott népességi csoport és az egységesség - szem előtt tartásával kiválaszthatók a telepszerű épitkezések körébe tartozó beruházások. Az egyidejűség a megvalósítás szervezettségét, akciószerűségét tételezi fel, a célzott népességcsoport elve ebben az időszakban döntően az építtetők (állam, városok, vállalatok, egyház, alapítványok stb.) vállalat- és szociálpolitikai döntésein keresztül érvényesült. A legösszetettebb feltételt az egységesség elve jelentette, mert ennek megnyilvánulási formái sokrétűek: kialakult városszövetben fígyelembe kellett venni építést szabályozó előirásokat, a tervezők meghatározhatták a telep úthálózati és zöldterületi szerkezetét, valamint egységes építészeti arculatát.

Az 1945 utáni időszakról számos kérdés merül fel. Vajon a telepszerű építkezések világában változatlanul érvényesek-e ezek a feltételek? Vannak-e napjainkban olyan új momentumok, amelyek a telepszerűség tényét tovább árnyalják? Összhangba hozható a telepszerűség a lakótelep kifejezéssel? E kérdések segítenek a könyv példaanyagának kiválasztásában.