A pokol kazemattja

Kurt Waldmann élete, amelyet ő maga tár elénk az Emlékezéseiben, az I. Világháború utáni generáció ellentmondásos és korántsem békés miliőjében követhető, a kora gyermekkori évektől a háború végső napjaikig. A volt SS Scharführer majd kiemelt hadifogoly (egy "idegenlégiósokat" tartalékolt titkos táborban a Tajgában) csodával határos módon éli túl a tábor likvidálását, majd a gulágot, ahol átveszi az eltűnt nacsalnyiktól az őrző személyzetet ellátó "titkos" szeszfőzdét. Ez a vállalkozás lesz az alapja a gulag helyén általa létrehozott ipari egységnek, s a később privatizált "Ruslan Drinks and Foods"-nak. Idős korában felébred benne a honvágy, cégét eladja és hazatér Németországba, ahol megírja e könyv tárgyát képező Emlékezéseket. Drezdai család szülöttje, nagybátyja leszerelt katonatiszt, apja kisiparos, hadirokkant. Az órás furcsa férfiaknak ad műhelyében találkozót és házában menedéket, akikre 1933 után magas tisztségek várnak. Az új rezsim haszonélvezői között találjuk az ifjú Kurt-ot, a távközlési technikum abszolvensét is, aki az SS-ben folytatja karrierjét, mint transzmissziós tiszthelyettes. Ebben a minőségben vesz részt az 1940.-es francia hadjáratban, majd (némi hátszéllel) a bremmeni kommunikációs központban teljesít szolgálatot. 1941. nyarán átkerül keleti hadműveletekhez, de egy partizán-támadás során megsebesül, és ezzel megússza a Moszva alatti (vesztes) csata következményeit. Úgyszintén a szálingrádi katlant is: a repülő, amelyen fontos dokumentumokat visznek a Vezérkarnak, találatot kap; Kurt sebesülten, végkép kimerülve, de eljut a Donig. Ő az egyetlen, aki számot tud adni a bekerített egység végnapjairól. Felépülését követően a Főhadiszállás mellett teljesített szolgálatot s onnan - pártfogója kegyvesztése után - átvezényelik a poznani erődbe. Beszámol e hatalmas beton-kazematt felkészítéséről, a fegyverzetéről, köztük a két óriás-ágyúról, a szovjet parlamenterekkel folytatott tárgyalásról, majd az ostrom menetéről, a kezdeti sikeres ellenállástól a falak, bunkerek teljes lerombolásáig, a Vörös Hadsereg haditechnikát és katonák életét nem kímélő erődemonstrációja alkalmával. Ki valójában ez a szimpatikus szőke, kék szemű fiatalember? Vakhitű, fanatikus náci, ária felmenők büszke örököse? Mit jelentett számára a Hazáért, a Führerért tett eskű? És mivel magyarázható a hozzá hasonló egyszerű emberek kitartása, a nélkülözések, bombatámadások közepette, még a háború utolsó napjaiban is? Számára nyolcvan négy évesen és sok év hadifogság után is felvetődik a kérdés: mi, akik átéltük ezeket a borzalmakat, mennyiben vagyunk felelősek értük, vagy csak egyszerűen hagytuk, hogy sodorjon velünk az ár a túlélés felé vagy a biztos halálba?