Ilonka néni

Ilonka néni 1910-ben született Kolozsvárott. Egy százesztendős asszony visszaemlékezéséről szól a könyv, amelyet - egy ugyancsak Kolozsvárott született írónő (s vérbeli interjú-készítő tévés személyiség) készített. Ilonka néni megöregedett, és ezt unja. Mert nincs kivel beszélgetni. Az osztálytársai régen meghaltak. Nem mozog jól, de azért ellátja magát. Az ebédet hordják, előfizetett rá az unokája. Éjszaka, ha nem tud aludni, a repülőgépeket figyeli. Alacsonyan szállnak, és ,,meg van gyújtva az a nagy villanyuk". Van egy macska is, Pufi. Mert a kutya nevét adta neki. Mikor megdöglött a kutya. A lába zavarja, amely mostanában megroppant, elmozdulhatott a csont.Ilonka néni végigélte az első világháborút követő időket, a Horthy-korszakot, az egyre keményedő nacionalista román-időket. És a jelenkort. A különös demokrácia beköszöntét. Milyen százéves szemmel a világ? Az, aki ezt a könyvet választja, egy egyszerű és őszinte embert választ magának az élet idegvezetőjeként.Józsa MártaJózsa Márta Kolozsvárott született, 1983 óta Magyarországon él. Író, az ExSymposion és a Magyar Televízió Aranymetszés című műsorának szerkesztője, dokumentumfilm-készítő. Számos szépirodalmi prózát, tanulmányt, kritikát, recenziót publikált különböző orgánumokban. Első regénye, az Amíg a nagymami megkerül komoly sikert aratott, román fordításban is megjelent. Irodalmi munkásságáért 2011-ben Déry Tibor díjat kapott.Részlet a könyvből: ,,Még akkor itt nem voltak románok, itt minden, mind magyarok voltak. Amikor az a nagy változás kezdődött, aztán akkor ők bejöttek. Ott is milyen szerencsénk volt, mikor bejöttek a románok, hát persze nagy emberek voltak, de mi meg jó magyarok voltunk. Hát annak idején, mikor volt a változás, olyan magyar zászlót tett az uram az emeletes házra, hogy belátszott a színházig a zászlónk. Hát bejöttek a románok. Csomóan lettek, de vaspántot csinált az uram az ajtóra. Agyon akartak ütni minket a románok, mert hát magyarok voltunk, és a zászlóért. De volt egy román család a magyar időkben itt mellettünk, és a magyarok nem adtak nekik jegyet kenyérre, semmire. Hát én mindig vittem nekik, mert két gyermekük volt, sajnáltam őket. Románok voltak, adtam nekik. Ha levágtam egy tyúkot, már egy darabját nekik adtam oda, a felét is sokszor. És milyen szerencsém volt velük? Jöttek ezek a románok fel hozzánk fejszével, mindennel, az meg mondta, hogy ne üssenek, ez az ember mentett meg minket. Mind elkergette az egészet, azt mondja, én itt dögöltem volna meg a gyerekeimmel, ha ez az asszony nincs. Mert én adtam neki kenyeret is, vagy ha disznót vágtunk, már adtam neki is, és ő volt az, aki megmentett minket a románoktól. Akik agyon akartak ütni, mert magyarok voltunk. De elébb még itt voltak az oroszok, aztán el is mentek. Jött egy rendelet, és elmentek. Nálunk mindet összevágtak, a plüssterítőt, az abroszt, annyi mindent tönkretettek, mert oda telepedtek be hozzánk a műhelyért. Fotelek voltak plüssel, leszedték a plüsst, s felhúzták a csizmájukba. Bekentem magamat disznószarral, kezemet, arcomat, a hajamat, mindent, hogy nehogy elvigyenek az oroszok, hogy tudjak megmenekülni. A gyermekek itt sírtak, fogták a ruhámat, amikor mind betette a gépfegyvert az orosz, le akart lőni, hogy adjam oda a deszkákat, amik voltak. Aztán odaadtam, s aztán békén hagyott. Nem is jó rágondolni, hogy min mentem én keresztül. Az uram nem volt itthon. Elment a háborúba. Magyarországon voltak. De ő nem került fogságba, mert a kapitány adott neki egy címet, hogy innen Kolozsvárról vigye a römijét oda neki. A kapitány nem tudta, hogy már fel van adva a város. Már bent voltak az oroszok. Az oroszok, a románok, már mindenki, úgyhogy aztán szépen egy másik barátjával hazajöttek, és csak egy orosszal találkoztak. S annak azután jutott eszibe, mikor már elengedte őket, hogy vegye el órájukat. Egy másik katonával jöttek, aztán mindent odaadtak, aztán szépen jöttek haza. Hát mikor hazaért, az oroszok meglátták, hogy jött egy katona, én eldugtam, volt egy kicsi verem, ahova bedugtuk a krumplit. Megfogtam, hamar oda bedugtam, ráraktam mindent, nem látszott. Jöttek az oroszok, keresték a szuronnyal, mindennel, mert látták, hogy idejött, itt volt a katona, itt volt! Itt nem volt semmi, románul mondtam nekik, mert oroszul nem tudok egy szót sem, de akkor tudtam románul beszélni, most nem tudok. Oroszok is voltak itt, de románok is. Aztán az oroszok kaptak egy rendeletet, és elfutottak, s akkor a románok jöttek be. Azok is keresték, de nem kapták meg. Aztán mikor elcsendesedtek, kiszedtem onnan, s aztán itthon maradt. Úgyhogy itthon volt aztán. Már a németek is oda szálltak, az ebédlőnkbe volt a beszállásolás, és azért, mert a teraszról beláttak Tordára. Ilyen nagyítóval. És utána az oroszok is odatelepedtek, mikor a németek elfutottak, akkor jöttek az oroszok. Ők is néztek a nagyítójukkal. Még kellett süssek nekik palacsintát. Az oroszoknak. A németeknek nem, azok nagyon rendes emberek voltak. Úgyhogy a gyerekeket bedugtam a pincébe, a leányokat, hogy semmi sem látszott ki belőlük, s vittem az ennivalót nekik oda, s nem kapták meg őket. Hát vagy két hétig voltak bent a pincében. S akkor én ültem a biciklire, mentem falura, hoztam ennivalót, az egyik tábla szalonnát a hasamra kötöttem, a másikat a hátamra. S be a ruha alá, fel a biciklire, s hoztam ennivalót a gyermekeknek. Persze elvették volna mindet, muszáj volt eldugni minden élelmiszert. Tőlem nem tudták elvenni, mert én úgy elrendeztem, hogy nálam nem kaptak ennivalót, tőlem nem tudtak elvenni. Még egy rucát is hoztam, s a padláson töltöttem a rucát, mikor belőtték a fedelünket. Nem baj, a ruca megmaradt. S hoztam le a rucát, megtöltöttem, megsütöttem, s volt enni adjak a gyermekeknek. Még két leány is ott volt nálam eldugva, egy asszonynak a lányai, s őket is én etettem. Mentem, és ahol csak kaptam, hoztam. Huszonöt kiló lisztet hoztam a hátamon, egy faluba mentünk egy asszonnyal. Át a Szamoson derékig vízben, gyalog. A hátamon hoztam a lisztet, s tartottam fel a kezemmel, hogy nehogy elázzon. A németek elláttak, ők mindig adtak a gyermekeknek, és mikor kellett, hogy meneküljenek el, úgy volt, hogy én is meneküljek el Magyarba a gyerekekkel. S azt mondta a német nekem, hogy ne menjek sehova, mutatta, vagy megmagyarázta németül, ahogy tudta, ne menjek, aszongya, mert nekik is kaput. Egyszer kihívott, és odaadta a nagyítóját, hogy nézzek Torda felé, és láttam, hogy a lovak fel vannak fordulva, a szekerek, minden, mutatta, hogy nézzem meg. Ne menjek sehova, kaput van. S akkor szót fogadtam, s nem mentem sehova. Ott maradtam a gyermekekkel, ők elmentek."