A mi lengyelünk

A regény a szabadságharc egyik utolsó csatájának idején kezdődik. Megsebesül Lippay Tihamér, a görög püspök unokahúgának, Natáliának a vőlegénye. Negrotin, a lengyel kapitány és Natália megmentik az életét. Lippay és Natália örök hűséget esküsznek egymásnak. Lippayék Negrotin kíséretében az ősi birtokra vonulnak vissza. Tihamér léha életet él, adósságot adósságra halmoz...,,Natália egy egészen idegen világban érezte magát, amilyenről eddig fogalma sem volt. A gazda meg a szolgálója rá nézve vademberek. Az asszony vajákos nő. (Talán méregkeverő?) És ő egyedül van itt közöttük. A vőlegénye magával is tehetetlen Lázár: nem tesz emberszámot. A Katona Katka korán elment a szekérrel, vissza a sertéshizlaló-tanyára, élelmiszereket hozni, Negrotin a gerillákkal együtt távozott el, a vidéket kikémlelni, a menekülési utat keresni.Magára volt hagyva. Egy leány, aki eddig püspöki kastélyokban lakott, minden ártó szellőtől, még a visszás hangtól is megőrizve. Nem hallott mást, csak áldó, imádkozó szót. Bár vademberek volnának, akik közé idetévedt, hogy ne értené a nyelvüket.Elindult magában a csincsés felé, amerre azt az asszonyi lényt eltávozni látta, azt akarta felkeresni. Az ugyan csúf, visszataszító alak, de mégiscsak nő, a maga fajtája.Térdig érő, virágos bozót között vezetett az ösvény. Olyan növényzetet látott maga körül, amilyenről képzelete sem volt; amik nem találhatók a püspöki üvegházakban: bokrok tele keresztes virággal, függő fürtökkel, fekete bogyókkal, fenyegető, tüskés tobozok, ernyős elecsek, haragoszöld zászpák, rózsaszín füzények, összevissza nőve tölcsérvirágú folyondárokkal, amik mind valami érzékingerlő szagot terjesztenek..."