A középkor alkonya - Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldon a XIV. és XV. században

A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése, mint a hanyatlásé és a bukásé. Bármilyen korszakról van is szó, azt szoktuk vizsgálni, hogy mit ígér a következő korszaknak. Hérodotosz óta, sőt már régebbtől fova, a családok, a nemzetek, a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete foglalkoztatja a leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben páldul oly szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka. Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka. Az olvasó kezében lévő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak.