Jászai Mari emlékiratai

Csak a proletár szürke betű örökkévaló, csak a nagy fényektől elvonult szerény betű él, - s Jászai Mari nevét talán halhatatlanná fogja tenni e tragikus kötet. Tulajdonképpen nem szabályszerű napló ez. Nem epikus élettörténet, eseményt alig tudunk meg belőle, amit rémregényszerű ifjúkoráról elmond, inkább kuriózumnak hat. Az igazi emlékirat a datírozott résszel kezdődik: a becsvágyó írásai címmel. Ez is inkább aforizmagyüjtemény, politikai, színházi, társadalmi eseményekhez fűzött aperszük; nem asszony, nem szinésznő, hanem egy magábavonult, gondolkozó férfi munkája. S ha külfödi szemmel próbálja nézni az ember, milyen alakká formálódik e vallomásokból a távol kelet nagy szinésznője: bámulatos, mennyire nem szinésznő naplója ez! Mennyire semmi mondaiság sincs benne, semmi kaland, gáláns szerelem. És mégis szinésznő, izig-vérig az, elragadtatott költője saját szinészetének, nagyszerű egyéniség, rokonság nélkül való: szinésznő, aki koturnusban született. Jászai autodidakta, keserves szomjúsággal szerezte műveltségét. S talán sokszor naiv és tájékoztatlan, mégis e nagyindulatú darabos lélek megrázó mélységeivel, bátor önismeretével megható hite nemes fényében több és különb és eredetibb sok nyugati ország nagyhírű memoár-írójánál. Gyakran sokkal inkább író, mint szinész, a balladai szaggatottság tragikus hatásának zseniális ismeretével, s itt megmutatkozik, hogy a tehetség tulajdonképen egyféle, s talán csak véletlenség, hogy a zseniből író, festő, szinész vagy filozófus lesz-e. (Török Sophie)