Kolimai napló

Magadan Kolima fővárosa, Alekszander Szolzsenyicin már alapműve, A Gulag szigetvilág első fejezetében említi. De nálam nem lesz szó a Gulagról, a táborokról, a fegyencekről, az éhezésről, a halálról, a kínokról.
Magadanból indulok el a Kolimai Főútvonalon, amelyet Kolimai Magisztrálnak is hívnak, az orosz autósatlaszban pedig Kolima szövetségi útként szerepel. A helybeliek többnyire röviden csak Főútnak nevezik. Ez az egyetlen országút ebben a hatalmas térségben, amely akkora, mint Európa egyharmada. Az öregek úgy mondják, hogy ez az út a világ leghosszabban elnyúló temetője. Utánaszámoltam: ha a Sztálin-korszak kolimai lágereinek minden áldozatának holttestét lefektetnénk rajta egymás után, nem férnének el. Kolima több mint egymillió-egyszázezer vagy -kétszázezer emberi lényt nyelt el.
Az a baj, hogy senki sem tudja, mennyit. Ha összeadjuk az 1932-től 1956-ig ide szállított összes tengeri embertranszportot, azt az eredményt kapjuk, hogy több mint kétmillió fegyencet szállítottak Kolimára. De erről szinte egyetlen szó sem esik a történeteimben! Nem beszélek azokról az időkről. Ha elmegyek az utolsó túlélőkhöz, csak fösvénységből teszem, nehogy elszalasszam őket, mert az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még följegyezhetem, mit kellett átélniük, megtapasztalniuk. Mert kivételes emberek - látták az élet legmélyét, a lágerben átlépték azt a határt, amelyen túl minden lélek széthullik.