Hajszálgyökerek

A Hajszálgyökerek nem teljesen véletlen könyvcím írja az elmúlt három évtized kötetben kiadatlan esszéit, portréit, útirajzait, tanulmányait és interjúit keletkezésük sorrendjében összefogó, új könyvéről Illyés Gyula. Eredetileg egy cikksorozat tetejébe íródott, akkor még így: A nemzeti érzés hajszálgyökerei. Még előbb pedig, a kézirat fejére így: A közösségi tudat hajszálgyökerei.
A hajszálgyökerek a gondolat tapogatózását akarták érzékeltetni. Az eszmék, akár a fák, a derék- és karvastagságú csápjaikkal tartják magukat egyenesen a termő talajon, a valóságban. De napi táplálékukat a cérnavékony, a csipkefinom bolyhocskáikkal szerzik. Azokkal végzik terjeszkedésüket is, azokkal a kis előőrsökkel. Mi táplálhatja vajon vagy mi mérgezheti napjainkban a nemzeti érzést? eredetileg tehát ezt a vizsgálódást akarta bevezetni ez a növénytani hasonlat. De a vizsgáló módszert nem akkor használtam először. Nem is utoljára.
Mi biztosítja vajon még egy-egy a nemzeti érzésnél is alaposabban körülírt, mert régebb óta megfigyelt jelenség mai talpon állását, meggyökeresedettségét? Mivel erősíti vajon korunk ezt és ezt az eszmét, és satnyítja meg amazt? Azaz, hogyan működik vajon jelenlétünkben a közösségi tudat? Hol s miképp észlelhető a szellemi s a művészeti élet érintkezése a valóságos, a köznapi élettel: hogyan hat az egyik a másikra?
Ez a nem műfaj szerinti, hanem nagy szökkenésekkel is időrendben való fölsorakoztatás tán arra is jó lesz, annak a nyomon követésére: mint alakul, fejlődik, tér vissza újra egy elmében egy gond, századunk tán legnagyobb soron levő gondja. Hogy az anyagi termelés megszervezésével, a testet tápláló közösség megteremtésével párhuzamosan, hogyan alakítsuk ki azt a közösséget, első föladatként azokat a közösségeket, amelyek a szellemet táplálják egészségesen; amelyek a tudatot a szívet szabadítják emberhez méltó létre. Útleírásban, könyvkritikában, visszaemlékezésben merülnek föl azok a hajszálgyökérhez hasonlított kérdések: mi is a nemzet, az emberek értékvédő összetartozása, itt és most? És hogyan szolgálhatja azt a majdani egy nagy hazát az irodalom? Hogy működése több legyen, mint az elme fényűzése.
Mi indokolja ilyen fejtegetések láncolatában fölvillantani Baudelaire, Breton, Picasso alakját, a jövőre szűkülő éles szemükkel? Irányjelzőül, hogy milyen tágnak akarjuk mi is azt a jövőt, a mégis, lám, megteremthető otthont."