Kétperces éjszakák 2. kötet - A patológiás magány kultúrtörténeti szerepéről

"Tenyerembe vettem a noteszlapnyi, enyhén meghajlott felvételt, és egészen belefacsarodott szívem. Nem az önsajnálatba, dehogy. Az általános gyermeki kiszolgáltatottság látványa indított meg.
A bérház nyugati oldalának balra eső erkélyét látom: a feketére mázolt vasrácsba három guggoló gyermek kapaszkodik. Balra Imre az apjára függesztett tekintettel, mellette egy házbéli lány, B. Vali mosolyog, végül pedig Imre testvére, akit Huginak szólítottunk. A lányok régen meghaltak, Imre nyolc évig dolgozott a bányában, azóta taxi­zik, megállapodott, családos férfi. Én az erkély alatt állok, mint akit a fotós toloncolt oda, ha már arra bóklásztam. A többiek arcára árnyék esik, engem viszont elér a nap, ezért erősen hunyorítok, nem lehet olvasni a tekintetemből, bár annyi azért látszik, hogy jelen vagyok a helyzetben. Éppen olyannak látom magam, amilyennek a Lebegés kék éggel és a Túl a fényeken című elbeszélésekben leírom.
Most megpróbálok távolságtartással, idegen szemmel nézni a gyerekcsoportra, de nem megy mindjárt. Foltszerűen él bennem a múlt, sértettség, csalódottság és düh nélkül, némi keserűséggel. Nem is lehetne másként, hiszen felnőttként máshol éltem, s amit érdemesnek tartottam belőle, régen átemeltem az irodalmamba."