A kegyelet forrása

"Mert angyalait rendeli melléd, hogy őrizzenek Téged, bármerre is jársz." (91. zsoltár) Az emberiség eszmetörténetét végigkíséri a bizonytalantól való félelem és a bizonytalanság felé irányuló rejtelmes tisztelet. Ezekről az érzéseinkről csak felsőfokon tudunk beszélni... A legfélelmetesebb az, ami a legbizonytalanabb: a halál, klasszikus héber szóval petirá, az "eltávozás ". Majd a legborzalmasabb pillanatot követi a legfájdalmasabb kötelesség, a gyász, és vele párhuzamosan a barátok és a tisztelők legszebb jótette, a vigasztalás. A zsidó vallás szerint szigorú rendje van mind a gyásznak, mind a vigasztalásnak. A Tóra megrázóan ír Sára ősanya haláláról és végső nyugalomra helyezéséről, majd Jákob patriárka haláláról és méltó temetéséről. Egész Egyiptom gyászolta az ősatyát. Ám mindkét esetben a helyi közösség szokása szerint zajlott a szertartás, a barlangba temetkezésnél, illetve a balzsamozásnál. A Szentírás alapján követni tudjuk, hogy Izrael országának kialakulását követően hogyan kezd fokozatosan kialakulni az önálló, a környező kultúráktól részben független, zsidó temetési- és gyászszokás. Az első diaszpóra (i. e. 6. század) és az erősödő zsidó nemzettudat csak segített a hagyományok elmélyülésében, a törvények rendszerezésében. Így a zsidó háború után (i. sz. 70) száműzött lakosság, bármerre vetette is őket a sors, az egész életére kiterjedő, megszilárdult szokásokat vitt magával. Évezredes hagyományok csiszolták a Törvényt, hogy a szomorúság és az elvesztés napjait a lélek és a test számára egyaránt, élhetővé tegyék.