A férfikor nyara

Ennek a regénynek a hőse itt benn van a férfikor nyarában. Érett, felelős ember. Élete delelőjén áll. Előléptetik, kitüntetik. Mégis úgy érzi, mintha kilopták volna belőle önmagát. És hogy valami zsákba akarják betuszkolni. Fél és menekül. Hová máshová menekülhetne, mint önmagához, a múltjához, talán még megjátszható esélyeihez? Esete szomorú, de mindennapos. Valószínűleg átvészelné ezt a válságot és még a várható továbbiakat is, ha helyzete végül nem fordulna komolyra. De azért talán még így sincs veszve minden. A történet ismerős, mondhatni, banális. Bárkivel megeshet. Érdekessé, fontossá, életbe vágóvá akkor válik, ha velünk magunkkal történik meg. Ez a regény személyes ügyeként bánik hőse sorsával. Úgy tesz, mintha magával Inkey János történelemtanárral volna azonos. Ifjúságának eltűnt tavasza a hatvanas évekre esik. Csakhogy emlékezetében ezek a hatvanas évek korántsem tűnnek olyan ígéretesnek és legendásnak, amilyennek az újabb időkben közkeletűvé vált nosztalgikus ellágyulás mutatja. Hősünk igazában nem is emlékezik, hanem egykori énjének hiteles írásos emlékeivel találja szembe magát. Fényükben a hatvanas évek nemcsak az utóbb mindig legendásnak tűnő ifjúkor fájóan letűnt ideje, nemcsak a lázas szabadsághajszolás beatkorszaka, hanem a beat szó eredeti értelmében vett veszendő, illúziótlan nemzedék kallódásának kezdete is. E könyv szomorú végkifejletének előzménye.