A hal

Günter Grass 1977-ben fejezte be A bádogdob után minden bizonnyal legnagyobb sikert aratott könyvét, A Hal-at. A sok szálon futó történet amelyhez a könyvben szereplő fiktív író feleségének a terhessége adja a kerettörténetet, a terhesség időszakának megfelelően kilenc nagy fejezetre tagolja a könyvet. A Hal nem szokványos regény, nincs főhőse, nincs lineáris cselekménye. A laza szerkesztéssel, montázstechnikával egymás mellé illesztett részek önmagukban is csillogóak, de összességében mégis sokszálú meseregény ez a könyv: az egyik mese alatt ott rejlik a másik, aztán a harmadik, és a sokféle meseszál összefonódik, hogy kiderüljön: az egyikből csakis a másik következhet, s így zárul minden kerekre: a sűrű szövetben már nem mese, hanem meg nem írt történelmünk rajzolódik ki. Mert a történetek, a mesék ott kezdődnek a kőkorszakban, a Visztula mocsaras torkolatánál, Aua anyaistennő három emlőjénél, s folytatódnak a középkorban, apácáknál és térítőknél, meg az újkorban, Martin Opitz költőnél, esztétánál és kémnél, hogy a történelem buktatóin s a gdanski, wismari, hamburgi és pomerániai helyszíneken át eljusson napjaink Berlinjébe, az emancipált női törvényszékig s magáig az íróig meg az ő mesebeli nevet viselő Ilsebill feleségéig. Grass valami olyasmit csinált A Hal-ban, amit eddig még senki: megteremtette a Keleti-tenger népeinek mítoszát, rendkívüli regényírói technikával, mély emberséggel és a tőle megszokott érzékenységgel és bölcsességgel.