Nagy Gáspár

"A magyar irodalomban a költészetnek kitüntetett szerep jutott. A költészetet az irodalomtörténet hosszú időn keresztül a magyarság egzisztenciális műnemének tekintette. Ezt a minősítést az motiválta, hogy a magyar irodalomban a személyiség létkérdései természetes módon kapcsolódtak össze a nemzeti közösség sorskérdéseivel. A költő természetesen vett részt közösségének sorsában: A művészet autonómiája azt jelentette számára, hogy nem korlátozza művészi kifejezésének területét, szembesül az emberlét kérdéseivel. Irodalmunk történetének tanúsága szerint semmiféle eleve elrendelt esztétikai értékkülönbséget nem tehetünk a művek között tematikai alapon. A két világháború közötti költészetünk gazdagságát éppen az mutatja leginkább, hogy szemléleti és tematikai jellege szerint sokrétű, színei, értékei kiegészítik egymást. Az irányzatok, szemléletmódok sokféleségének a világháború utáni folytonosságát az úgynevezett fordulat éve egy csapásra megszakította. Az ötvenes évek elején a publikált magyar költészet soha nem tapasztalt sematikus egyhangúságba veszett. Remekművek azonban készültek a publikálás reménye nélkül is, pedig a nyilvánosság pillanatnyi lehetőségeit is felhasználta arra az irodalom, hogy tágítsa a leszorított szemhatárt. Bár a forradalom után a hatalom harmonikázó prése újra mélyre nyomta az irodalmat, annak sokszínű kibontakozását megakadályozni már csak időlegesen tudta. A hatvanas évek közepére-végére költészetünk újra sokszínűvé és gazdaggá vált, irodalomtörténeti mértékkel mérve is érvényes művek sorát alkotta meg. Ezt a költészetet már semmiképpen sem lehetett besorolni a szocialista irodalom címkéje alá." Részlet a könyvből