Mindent a galériáért

Aki a nyilvános közlekedési eszközök utasainak reggeli és délutáni csúcsforgalmában lappangó sorsokat keresi az irodalomban, Gabriele Wohmann-nál megtalálja írja a kötet szerzőjéről egy nyugatnémet kritikusa. Elbeszélései mégsem kisrealista életképek, hanem amolyan tükörszilánkok, amelyek sodródó, tévelygő, megfeneklett hétköznapi sorsok töredékeit villantják elénk.
Ismétlődő témájuk az együtt élő, egymásra utalt, egymásra vágyó, mégis önzésükbe, kicsinyességükbe, esendőségükbe zárt emberek magányos őrlődése, egymás gyötrése, kitörési kísérletei.
Visszatérő, nyilván saját környezetéből vett alakokat mozgat, helyzeteket ábrázol az írónő, többnyire monológ formájában, nagy művészi fegyelemmel és kiváló pszichológiai érzékkel, tiltakozásra, ellentmondásra késztetve, s egyben katartikus hatású azonosulást kiváltva.
Gabriella Wohmann jó néhány novelláskötetével, négy regényével és verseivel ma már a Böll, Grass, Weiss, Lenz nyomába lépő nyugatnémet írói középnemzedék élvonalában áll, és magyarul néhány itt-ott elszórtan megjelent verse, novellája után ezzel a kötettel mutatkozik be.