Ezerkilencszázhetven

AZ IFJÚSÁG ÉDES MADARA
Vannak azok a szerencsétlenek, akik egyszerűen nem hajlandóak beletörőd­ni abba, hogy az idő történetesen előre halad, akiknek minden lélegzetvétellel azt a fájdalmat kell megélniük, hogy az ifjúság édes madara valahol a messzi távolban tojik már rájuk, akik képte­lenek felhőtlenül repesni az örömtől, hogy szaporodnak a ráncaik és szét­porladnak az emlékeik. Ez egy látszólag egyszerű időutazós történet, ám még­sem akar sci-fi lenni, hanem a mindent elborító, gyötrő nosztalgiát idézi meg, amikor a főhős fájdalmasan abban re­ménykedik, hogy sikerül megtalálnia azt a gyanútlan, naív énjét, aminek az újraélésére annyira vágyott fogatlan matuzsálemként. Ám csodák nincse­nek, az ilyen gondolatkísérletek nem nagyon sikerülhetnek, a nosztalgia hiú ábránd csupán. A francba!