Az isteni Szív végartériái

Az emberi szívnél talán semmi sem csodálatosabb. Saját maga ingerli saját magát, olyan ez, mintha senki se hajtana dolgozni, mégis állandóan korbácsolná magát az ember a munkára. A kipumpált vérnek mindössze öt százalékát tartja meg magának, a többi kilencvenöt százalékot önzetlenül eljuttatja a többi szervhez, szövethez, sejthez. Ezt az odaadást is érdemes lenne tovább boncolgatni, de még egy csodával foglalkoznom kell. A koszorúserekkel. Ezek a szív saját izomzatát tápláló erek úgynevezett végartériákban végződnek. Más szóval: nem csinálnak hurkot, nem biztosítják eléggé magukat és az ellátási területet arra az esetre, ha valahol elzáródás következne be. Olyan ez, mintha a Természet itt biztosra menne, elzáródás soha nem következhet be. Ha mégis: elhal a szívizom, bekövetkezik a szívinfarktus, az elzáródott koszorúérnek megfelelő területen fellépő oxigénhiány következtében. A továbbélés esélye drámaian csökken. Furcsa markoló, szorító érzés előzi meg általában. A hagyományos kínai orvoslásban a Szív a Lélek székhelye. Talán maga a Lélek, aminek döntő köze van az infarktus, a szívizomelhalás létrejöttében. A beteg Lélektől sérül ez az önzetlen Szívpumpa. Nincs ez másként Isten Szívével sem. Tételezzük fel, hogy nem Isten költözik szívünkbe, hanem mi vagyunk benn egy hatalmas isteni Szívben. Annak valamennyi végartériája egy-egy emberhez vezet. Igen, mindannyiunkhoz elvezet. Mindannyian egyazon cél, szándék szerint részesei vagyunk az isteni akaratnak, tetteink, cselekedeteink együttesen részei az isteni munkának. Úgy is mondhatnám, hogy együtt dobog a szívünk Isten Szívével.