Lonci narancssárgában

Eörsi István írja: Feltétlenül szükséges-e, hogy kötetről kötetre a műfajok öröklött rekeszibe osszák szét magukat a szerzők? Csakugyan igaz, hogy bőrük mögött több önálló, egymást csak felületesen ismerő személynek adnak szállást: például egy versköltőnek, egy prózaköltőnek, egy drámaköltőnek, egy műfordítónak, egy esszéistának, egy humoristának és egy publicistának? Régóta motoszkál bennem a kérdés, hogy megpróbálkozzam valami másfajta felosztással is. Mi volna, ha egy időszak írói termékeit nem műfajok, hanem témák, tartalmak, hangulatok szerint rendszerezném? Ugyanaz a szemlélet és gondolkodásmód nyilatkozna-e meg a különféle műfajokban? Áttörné-e ez az egység az öröklött rekeszeket? És nem ártana-e ez az áttörés nekik? Egyebek közt ezekre a kérdésekre keres választ ez a könyv. Egyelőre még csak tétova kísérlet: nincs benne dráma, sem esszé, sem műfordítás; regény sincs benne, már csak azért sem, mert ilyet még nem írtam. De a prózai és verses szövegek váltakozása úgy érzem mégis szokatlan próba elé állít: kellőképpen azonos vagyok-e önmagammal? Annyira szeretném, ha az olvasó e kérdés hallatán bólintana, hogy szinte azt se bánnám, ha nem törődne műfaji különbésegekkel: egyszerűen csak szövegeket olvasna, bizalmatlanul és fogékonyan.