Él

Karafiáth Orsolya hetedik kötete (mely egyben a negyedik verseskötete) az elejéről kezdi újra a történetet. A háttérben még hallható az andalító sanzonok dallama, de ez már egy sokat próbált, érett költő hangja, aki hiú ábrándok, kegyes öncsalás és a ráncokat elfedő kozmetika nélkül belenéz önmaga poklába, mert biztos magában, és tudja, mit akar. Ez a könyv sokat tud a szorongásról, a páros magányról, az ösztönök és a vágyak hatalmáról, az anyáról, apáról, a nőiségről és az erotiká­ról: a versvilág egyszerre fülledten érzéki és visszafogottan érzékletes. A versekben a költő módszeresen feltépi magán a sebeket. Nem kér támaszt, se biztatást, jó szót, nem számít senkire; egyedül megy be az erdő mélyébe, egyedül egyensúlyozik a sziklaszirteken. Bátor könyv. Egy új alkotói korszak kezdete.