Az élet föltételes megállóhelyén

"A XX. század eleje.
Mintha mozdulna a vidéki Magyarország: ki vonaton, ki hajón, ki csak gyalogjába. Föltételes megállóhelyről föltételes megállóhelyre, ahogy Kosztolányi írta.
Juhász Gyula utasa Amerikából jön: üres kézzel, a semmire (Szép csöndesen). Móricz faluja eseményeket akart; helyben járás lett az eredmény (Sári bíró; Falu). Tömörkény emberei föltételes megállóhelyeken várakoznak: földbe vájt üregekben (Barlanglakók), vízparton (Szelet hevernek), világszélen (Az utas). Barta Lajos baranyai földijei két megálló között keresik az életet (Tavaszi mámor; Zsuzsi; Örvény), ám akinek Macskazugban jelölt utcát az élet, föltételes megállóhelyre sem számíthat (Szerelem). Kassák öreg tollfosztói a decemberi hó és a tollpelyhek fehér gyászába öltözötten számlálgatják az óranegyedeket minden éjféli órán. Félnek; minden évben elmegy közülük valaki (Fehér éjszakák). Az Isten báránykái egy tébolyda csendes őrültjeinek avantgárd színpada, ahol élőhalottak imbolyognak abszurd álmaik körül. Szép Ernő hőse, Balogh Kálmán (Patika) segédnek jött a laposladányi gyógytárba. A pesti vonatról szállt le, s mintha Szép Ernő programjával: Kérem, én még nem játszottam, / () Játszani szeretnék mostan. Bálokat vár, hölgyekről álmodik. Laposladányban"