Égig érő tél

Szabó Péternek ebben a kötetben összegyűjtött versei egyedi, összetéveszthetetlen részét képezik a modern magyar lírának. A verselés magabiztossága, a formanyelv változatos, a gondolatisághoz illeszkedő, azt a lehető legpontosabban kifejező könnyedsége kiforrott költőt ismertet meg velünk. Metaforái (gerincem az árboc, verebeket kottáz a tél a fákra, festett kép vagyok az évgyűrűk falán stb.), pár szóval festett képei, éppen úgy valódi poétát mutatnak, mint a lét, a magány és a kiszolgáltatottság megjelenítésének hűvös biztonsága. Szabó Péter verseiben a fájdalmat megtartja magának, csak a konklúziókat osztja meg velünk. Témái nem ölelik fel a megismerhető világ teljességét, a „világba vetett” lélekről szólnak csupán, de olyan színesen és hatásosan, ahogy csak egy igazi, született, és magát ebben az irányban képző tudja megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Új és új expedíciót indít a lelkébe, s mindannyiszor néhány maroknyi fémmel vagy kaviccsal tér vissza a felfedezőútról. Arannyal és drágakövekkel. S ez utóbbiakat addig csiszolgatja, ameddig el nem kápráztatják azokat, akiknek van szemük az ilyesmi látásra. (Részlet Szecsődy Péter szerkesztői ajánlásából)