Kérem, boncoljanak fel! - Egy orvos hallomásai

-Professzor úr, nekem furcsa kérésem van. ...azt szeretném, ha meghalok, boncoljanak fel! - Nem bízik abban, hogy meg tudjuk állapítani, valaki meghalt-e? - kérdeztem vissza. - Én bízok magában, de a mi családunkban olyan eset történt, amit, amíg élek, nem tudok elfelejteni - mondta, és belekezdett a történetbe. A kilencszázas évek elején történt. Az öreg nagycsaládból származott, nyolcan voltak testvérek, ő volt a legkisebb. A legidősebb és a legkisebb gyermek között nagy volt a korkülönbség: amikor ő cseperedett, nővére már tizenhat éves volt, s annak rendje-módja szerint férjhez is ment. A gyermekáldás sem váratott magára sokáig, és a szülés az aratás idejére esett. Sajnos, a fiatal anya a szüléskor meghalt, ami akkoriban nem volt szokatlan dolog. A falu asszonyai kitöröltek pár csepp könnyet a szemükből, majd úgy döntöttek, hogy a csecsemő szívja meg a halott anyja mellét, aztán ha életben marad, akkor már agyonverni se lehet, ha pedig a Jóisten úgy akarja, haljon meg ő is. Ez így is lett, mert a gyerek vagy az anyától szerzett fertőző betegségben vagy attól függetlenül, de még aznap meg is halt. S mivel dologidő volt, ráadásul aratás, nem lehetett sokáig bánkódni: a holtat aznap el is temették. A fiatal férjnek azonban rossz érzése volt. Nem tudott megnyugodni, és barátaival együtt a viharlámpa fényénél még aznap éjjel kiásták a halottat, hogy tényleg meghalt-e. Az asszony a koporsóban valóban halott volt, de már nem a hátán feküdt, mint amikor behelyezték, hanem a hasán! Haja kitépve, arca összekarmolva, a halott csecsemő már alatta volt. - Tetszik tudni, professzor úr, én semmiképpen se szeretnék élve eltemetődni - tette hozzá az öreg, és kisántikált a szobából. (Részlet a könyvből)