Az idei Terézanyu pályázat egyik témája az volt, hány élete is van egy nőnek. A beérkezett írások és saját tapasztalataink alapján nyilvánvaló, hogy a nyugati világban élő nőknek rengeteg szerepet kell egyszerre betölteniük és a rájuk háruló feladatokkal úgy kell zsonglőrködniük, hogy egyetlen labda se essen le, hiszen akkor borul az egész rendszer. A szerepek sokaságából eredő teljesítménykényszerrel és az energiák felaprózásával együtt jár azonban régi ismerősünk, a lelkifurdalás is.
Bár hivatalos adatokkal nemigen tudom alátámasztani az állításomat, de nem-reprezentatív felmérésem alapján a legtöbb nő kortól, családi állapottól és hasonló tényezőktől függetlenül bármikor meg tudna nevezni tíz olyan dolgot, ami miatt éppen lelkifurdalást érez. Amíg a Harry Potter-regényekből megismert időnyerőt és esetleg még néhány plusz kart tartalékba nem utalják ki automatikusan minden újszülött leánygyermek és édesanya számára, addig bizony marad az önmarcangolás. Hiszen mindig lehetett volna valamit szebben, jobban, gyorsabban megcsinálni, több időt tölteni a gyerekekkel / házastárssal / szülőkkel / barátokkal / munkával / háziállattal / egyébbel (megjegyzés: a saját magunkkal általában nem része ennek a listának), és úgy általánosságban lehetett volna sokkal jobban teljesítenünk minden létező fronton. Aki pedig a fentieket még soha nem tapasztalta, az rendkívül szerencsés és/vagy fegyelmezett halandó lehet, és rögtön szeretném is megkérni arra, hogy ossza meg velünk a titkát: tudjuk meg mi is, hogy csinálja.
Az a sanda gyanúm, hogy a lelkiismeret-furdalás már akkor gyökeret verhetett a női lélekben, amikor az egyik első ősasszony észrevette, hogy a szomszéd gyerekei szebb barlangrajzot készítettek (vajon mit csinálhattam rosszul, hogy az enyém még egy nyamvadt mamutot se bír felkenni korommal a falra?), a 21. századi nők egy csoportja azonban tökélyre fejlesztette ezt a játékot. A dolgozó anyák kettős ügynököket megszégyenítő bátorsággal játszanak, méghozzá nagy tétekben: egy alapvetően férfias világban próbálnak karriert építeni (akár anyagi kényszerűségből, akár valódi szenvedélyből), miközben a klasszikus női szerepeket is igyekeznek maximálisan betölteni feleségként és anyaként.
A dolgozó anyu egyik mintapéldánya a brit Kate Reddy, Allison Pearson 2002-es, Csak tudnám, hogy csinálja című regényének hősnője. (A könyv 2003-ban Magyarországon is megjelent, ám az idén szeptemberben bemutatott filmadaptáció örömére új kiadásban vehetjük kezünkbe a regényt.) Kate pedig valóban hősnő: amellett, hogy két, hat év alatti gyermek gondos anyukája, befektetési alapkezelőként imádott és rendkívül férfias szakmájában is nagyon sikeres. Ő kapja meg a fontos új ügyfeleket a cégnél, övé az utolsó szó otthon és ő az, akiről a többi anyuka beszélget: csak tudnák, hogy csinálja!
És ugyanez a Kate az is, aki soha nem léphet le a munkából a gyerekeire hivatkozva, míg ez a férfi kollégáknál tökéletesen elfogadott gyakorlat; ő az, akinek a nyakába lehet lőcsölni a nemszeretem feladatokat, hiszen úgysem fog nemet mondani. Ő az, aki fejben tartja a család körüli összes teendőt és felsöpri a két hete kiszóródott mazsolát a padlóról, és ő az, aki hajnali fél kettőkor almás pitét hamisít, hogy másnap a kislánya házi készítésű(nek tűnő) sütivel mehessen iskolába, nehogy a mintaanyák megszólják. Kate az, aki fejben állandóan feljegyzéseket készít arról, miket nem szabad elfelejtenie (Intimtorna!!! Tortabevonó, már késő, készet venni. Leveleket feladni, expressz. Bent leszoktatni a cumiról. Felhívni azt a köcsög KwikToy csomagküldőt, és jogi lépésekkel fenyegetőzni. Pelenka, cumisüveg, Csipkerózsika-videó, rákszűrés. Hörcsög?) és álmában egy csupa férfiakból álló bíróság előtt igyekszik bizonygatni, hogy ő tényleg jó anya. Netán ismerős valakinek a szituáció?
Hiszen egy jó anya a jelek szerint tökéletes, mind a munkahelyén, mind otthon. Soha, semmilyen körülmények között nem szorul segítségre, semmi nem haladja meg az képességeit és erejét, megfelel a világ elvárásainak (akkor is, ha azok az elvárások egymásnak ellentmondanak), mindezt pedig zokszó és látható nehézségek nélkül teszi, így lelkifurdalásra sem kell számítania. Egyetlen probléma van csak: ilyen nő nem létezik, bár nap mint nap több millióan tesznek kísérletet arra, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét.
Félreértés ne essék: nem a dolgozó anya fogalmának lehetetlensége mellett érvelek (ahogy Allison Pearson sem), egyszerűen csak a nőknél szériatartozéknak számító maximalizmus buktatóira szeretném felhívni a figyelmet. Ez azonban nem csak a genetika hibája: sajnos a világ, amelyben élünk, arra kényszeríti a nőket, hogy minden nap újra és újra bizonyítsák be rátermettségüket és elkötelezettségüket, legyen szó munkáról vagy családról. Sok Kate Reddy és Allison Pearson kell ahhoz, hogy ez a helyzet egyszer majd megváltozzon, addig azonban érdemes enyhíteni a saját lelkifurdalásunkat: olvassunk, nevessünk, tudjuk meg, hogy más hogy csinálja (még a végén kiderül, hogy nem jobban, mint mi magunk).
2004. 05. 11.
Telitalálat a könyv. Mindenkinek tudom ajánlani, aki munka mellett két-több gyereket nevel. Sok tekintetben magamra ismertem (szintén pénzügyiterületen dolgozom), és el is gondolkodtam, mi lesz a megoldás (végkifejlet?) nálunk. (A munka feladása biztos, hogy nem.)