Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül

"Néha, amikor felkelek, amikor kezdek magamhoz térni aléltságomból, fáj az egész helyiség, az egész szobám, fáj az ablakból elém táruló látvány, a gyerekek iskolába mennek, az emberek bevásárolni indulnak, mindenki tudja, hová menjen, csak én nem tudom, hová mehetnék, kábán öltözködöm, támolygok, fél lábon ugrálok, a nadrágomra taposok, amikor húzom felfelé, megyek és megborotválkozom, hány éve már, hogy amikor borotválkozom, nem nézek a tükörbe, sötétben borotválkozom vagy a túlsó sarokban... már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj..." írta Bohumil Hrabal 1989-es keltezésű, A Varázsfuvola című elbeszélésében. A világhírű cseh író ekkorra már számot vetett életével, elérte az üresség legfelső fokát, elmerült zajos magányában, eljutott legmélyebb mélységeibe, hogy azután egy végső nekirugaszkodással még egy emelettel lejjebb ereszkedjen, a lelkiismeret-furdalások és szemrehányások alagsorába, ahol már az egész világ fájt neki. Ezt a kínzó érzést az írással próbálta enyhíteni, a ki- és feltárulkozással, az egész fájó és egyre inkább kiüresedő világnak szóló gyónással. A Macska-maszkabál ennek az időszaknak, az 1989 és 1995 közötti éveknek a terméséből válogat. Hrabal öregkori szerelmének, az amerikai diáklánynak, Áprilkának, valamint élete utolsó, leghűségesebb társainak, a macskáinak címzett levelekből, a róluk és nekik szóló írásokból. Fájdalmas önvallomás ez a kötet, szívszorító gyónás, amelyre a feloldozást csak az olvasó adhatja meg.