Ének a Don hőseiért

Gyerekként én nem a Don-kanyarról, Urivról, Jányról, a visszavonulásról hallottam az emlékezésnek, a gondolatoknak, képzeletnek szárnyat adó hosszú családi estéken.
Legfeljebb egy kijevi katonai kórház orvosának, édesapámnak történeteiről, s egy passaui menekülttáborról, majd a viszontagságos hazatérésről. Amit aztán később a feleségemmel, a gyerekeknek áldottnak emlegettünk, hiszen így születhetett apjuk magyar földön, alig néhány kilométerrel az osztrák-magyar határtól.
A 2. magyar hadsereg szörnyű sorsát és hősi pusztulását, mint csaknem valamennyiünknek, nekem is Nemeskürthy és Sára világították meg. Serfőző Simon megszégyenítő számonkérése kellett azonban ahhoz, hogy megszülessen a gondolat, csákányt fogjunk a feledés emlékművének lerombolásáért, elzarándokoljunk arra a földre, ahol csontot, emberi csontot ér minden ásó és eke. A Don-kanyar hű maradt önmagához. Megrázó, fantasztikus pillanatoknak voltunk valamennyien tanúi.
Csakhogy, most béke költözött a lelkekbe.