Pitypang

Részlet a kötetből:

Pitypang

Városi gyerek volt. Az ötödik emeleten lakott, nyolcadiknak egy szobában. A ház nagy volt és az egész házban reggeltől estig és bele a késő éjszakába mindenki ordított, veszekedett és káromkodott. A gyerek ezt egész rendjénvalónak találta és ő is így tett, mert hát, hogy közlekedjenek különben egymással az emberek? Ha kiskorában valakinek útjába került, az félrelökte, esetleg ütött rajta egyet, így megtanulta, hogy embertársainktól óvakodni jó. De haragot ellenük nem érzett soha. Ha apja részeg volt, válogatás nélkül ütötte és rúgta, ahol érte, de a gyerek tudta, hogy minden apa így tesz, ha részeg és nem vette zokon. Napközben az utcákon csatangolt, ha lehetett, koldult, ha éppen kezeügyébe került valami, amit elemelhetett, azt sem mulasztotta el, de zsákmányát mindig szépen hazavitte anyjának és a jól elvégzett kötelesség boldogító tudatával adta át. Igen jó, tisztalelkű, mocskosszájú, melegszívű, maszatoskezű, becsületes kis gyerek volt. A fákról annyit tudott, hogy a járda szélén a pfalszterből nőnek ki; a fűről, hogy vasrácson belül tenyészik, a virágról pedig, hogy boltban, üveg mögött, vagy a kofák kosarában az utca sarkán virít.
Egy nap felkapaszkodott egy villamos hátulsó ütközőjére és csodák-csodája, senki sem vette észre és nem kergette el. Így elkocsikázott egészen a végállomásig. Ott aztán leszállott és körülnézett. Furcsa volt. Nagyon furcsa. A házak alacsonyak voltak és alighogy egy kissé odébb ment, már nem is volt ház, csak fű, fű, fű, csakhogy vasrács nélkül.