Berzsenyi Dániel válogatott versei

A nagy ősnek, Vörösmarty és Ady elődjének kijár a tisztelet és az örök-érettségi tétel komolysága, de ritkán a szeretet, ritkán a megrendülés sosem szoborszerű élménye - mintha ma már dörgő szavakkal nem illenék beszélni. Pedig Zeusz villáma dörög. A "Dörgő", a legnagyobb az istenek között sosem lesz képes Hermész selymaságával, a szél alakváltoztató erejével lelkünkre hatni. Olümposza oly magas, hogy nem mindig kíván az ember ott elidőzni - fárasztó és veszélyes az erősebb lét közelébe férkőzni. Mikor egy század két világnyi égést és népirtást szenvedett el a nagy szavak és lélekrezdülések retorikájának égisze alatt, megrendül a hit a retorikában. Pedig amit a politikától megcsömörlött retorikai érzékünk elvetett, azt a poétika erejébe (újból és mindennek ellenére) vetett bizalmunk visszaszerezheti: lehet, hogy a mai magyar versnek még a kitüntetetten poétikus, úgymond "véglegesen elhasznált" emelkedettségtől is bőven van mit tanulnia! Az erősebb lét közelségét ugyanis nem lehet ízlésre, környezetre, akármire hivatkozva végképp letagadni! Berzsenyi Dániel elegico-ódai legnagyobb szövegei, a Horác, a Közelítő tél képesek az örök-poétikus témákat kiaknázhatatlan energiával, minden új ráolvasásnál megújuló értelem- és érzelemörvénnyel gazdagítani. Mert ezek a szövegek megunhatatlanok. Az érzelem komplexitása, a nyelv izomjátéka, a kijelentés mondateresztékei, a lélegzetvétel nagy íve és finom-architektúrája: a megfejthetetlen orpheuszi zene titka. /Részletek G. István László utószavából/