Önkívület - Olvasónapló a magyar romantikáról

Az Önkívület a szerző és olvasó kölcsönös irányvesztésével együtt járó de Man-i irónia tapasztalatát követi nyomon a 18-19. századi magyar irodalomnak, művészetnek és a korszak hatástörténeti alakzatainak értelmezése során - a romantika egyik legfőbb hozadékának az egység, az önazonosság és az eredendő jóság képzeteivel körülírt felvilágosult emberkép megrendülését tekinti. A magyar romantika időrendben történő végigjárása így távol áll bármiféle monografikus igénytől, a hagyományos célképzet és fejlődéselv helyett ez a narratíva a tudat elhomályosodásának káosza felé halad. A korszakmonográfiák kanonizációs szándéka helyébe a romantika kánonjának dekonstrukcióját helyezi: találhatóak benne a romantika-kutatás fellendülésének következményeképpen az érdeklődés homlokterébe került szövegekről (a Fanni hagyományairól, Ungvárnémeti Tóth László Nárciszáról), illetve megerősített szerzőkről (Kisfaludy Károlyról, Vörösmarty Mihályról, Kemény Zsigmondról) szóló értelmezések éppúgy, mint egy teljes életműről - hipotézisként - az eddigi értelmezéseknek éppen az ellentétét állító eszmefuttatás (Batsányi János estében), de az alternatív kánonok bomlasztó hatását felvillantva kísérletezik egy, a periféria legszéléről beemelt szövegnek (Folnesics János Alvinájának) a komolyan vételével vagy a legkülönfélébb áltudományos és ideológiai módszerekkel a gyűlölet sötétségében tartott szerző (Thaly Kálmán) rekanonizációjával is.