Őstörténetünk régészeti forrásai II.

Az 1997 és 1998-ban megjelent első két kötet legfőbb célja az volt, hogy a hivatalosan elismert és kizárólagosan támogatott történetírásra alapozott felsőfokú oktatás egyoldalúságát némiképpen ellensúlyozza és egyúttal ráirányítsa a figyelmet más lehetőségekre, másfajta történetszemléletre. E fő célkitűzés érdekében figyelmünket elsősorban a szkítákra, a szarmatákra, a húnokra, a türkökre és a kazárokra fordítottuk, területileg pedig első sorban Belső- és Közép-Ázsiára, a Kaukázus vidékére és a délorosz térségre összpontosítottunk, mielőtt a Kárpát-medence legutolsó, két és félezer éves történetének tárgyalásába kezdtünk.
1997-ben is teljes mértékben tudatában voltunk annak, hogy egyetemi előadásaink és az ennek alapján készült tankönyveink tematikája egyoldalú, hiszen azt a hatalmas térséget, amely eleddig a magyar őstörténet legfontosabb színtereként volt meghatározva, csak érintőlegesen emlegettük. Nem került tehát sor a földrajzi szélesség 50°-tól északra eső un. eurázsiai nagytáj régészeti anyagának bemutatására, nevezetesen a Csendes-óceáni távol-kelettől nyugatra, Szibéria, az Urál-vidék és Kelet-Európa történetének és régészeti emlékeinek taglalására, holott mind a Kelet-Európai síkság, mind az Urál-hegység vidéke, mind Nyugat-Szibéria taglalására, holott mind a Kelet-Európai síkság, mind az Urál-hegység vidéke, mind Nyugat-Szibéria az általánosan elfogadott és mindmáig egyedül tudományosnak kikiáltott finnugor származás- és rokonság-elmélet meghatározó térsége. Nyilvánvalóan alapvető fontosságú e terület beható és részletes vizsgálata.