Az állatorvos is nős ember

"Könyveim írására az a kényszer vitt rá, hogy megörökítsem az állatorvoslás egy igen izgalmas korszakát. Szerettem volna elmondani az embereknek, milyen volt az állatorvosok élete a penicillin elterjedése előtt, amikor mai szemmel primitív körülmények között dolgoztunk. Ez a kényszer hosszú ideig nem öltött határozott formát. Úgy állt össze, hogy számtalanszor elmeséltem a napi eseményeket a feleségemnek, majd rendre hozzátettem: "Na, ezt majd egyszer megírom" Kétségtelen, hogy ez a végtelenségig ment volna így, ha a feleségem az egyik ilyen történet végén azt nem mondta volna: "Mindig csak ígérgeted azt a könyvet, de sose fogd megírni!" Jóindulatú megjegyzés volt ez Heléntől, mégis elképesztett. "Hát ezt meg hogy érted?" - kérdeztem. "Úgy, hogy erről a könyvről már huszonöt éve beszélsz. Hiszen a múlt héten ünnepeltük az ezüstlakodalmunkat." Rámutattam, hogy nem vagyok elhamarkodott ember és mindent szeretek alaposan megfontolni. Csak hát a nőkre gyakorta nem lehet észérvekkel hatni. Elnéző mosollyal mondta: "Ne vedd a szívedre, Jim. Csak egy vagy ezer olyan emberből, akik könyvet akarnak írni, aztán mégsem teszik meg." "De én igen" - tiltakoztam felháborodottan. Helen ismét elmosolyodott, csak most kissé szomorkásan: "Lásd be, hogy ez ábránd, egy állásorvos nem kezd ötvenévesen könyvet írni." Nekem több se kellett: elmentem papírért, és hozzáláttam. James Herriot, 1982