Drámák

Arthur Schnitzler (1862-1931) kora egyik legsikeresebb dráma- és prózaírója volt. Ízig-vérig bécsi lévén elsősorban imádott városa alakjait vitte színre, Bécs csábítói és „édes kislányai", a kor kedélyes-érzéki figurái lettek művei szereplői. A bécsi író azonban azóta megmutatta, hogy művészetét nem kezdheti ki miliőjének végérvényes elsüllyedése, mert az emberi lélek finom és mély analízise, a becsület, az identitás kérdése, a társadalmi konvenciók és az ösztönélet konfliktusa soha nem lesz idejétmúlt. Kötetünkben öt Schnitzler-drámát adunk közre. Az Anatol (1892) jelenetei egy azóta emblematikussá nőtt figura borongásait, könnyed, de keserű mellékízű szerelmeit, sekélyes, de így talán még ismerősebb világfájdalmát mutatják be. Anatol sorsa azt példázza: férfi és nő között minden szerelem csak annyi, amennyinek hiszik. A Zöld Kakadu-ban (1899) Schnitzler más környezethez és korhoz nyúl: 1789 Párizsában találjuk magunkat. A játék színhelye egy kocsmaszínház, ahol az előadások azt célozzák, hogy a nézők szemében a határ elmosódjék játék és valóság, arc és álarc között. A kötet legismertebb darabja talán a Körtánc(1897), amely „szemérmetlenségével" annak idején nagy botrányt kavart. A Körtánc - az első fordító, Bródy Sándor szerint - „arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig". Az Áldozat (1898) című dráma a kevesebbet játszott színpadi művek közé tartozik. Pedig a darab az avultnak hitt századfordulós díszletek előtt megdöbbentő érvényességgel tud szólni a becsületről, a ránk nehezedő társadalmi konvenciók fullasztó hatásáról. A Távoli vidék (1911)az elmúlt évek színházi felfedezése volt. A finom szövetű társalgási „tragikomédia" a szerelem és megcsalás, hűség és hűtlenség problémáját boncolgatva juttat el a felismerésig: a lélek bonyolult, ismeretlen, távoli vidék.