A másik kert

Kedves Adrien! Első könyved, az Asszony és háza ajánlásakor bevallottam, nem ismerlek, még sosem találkoztunk. Miután átnéztem a varázslatos fotókkal bőven illusztrált kötetet, már csak egyre vágytam, hadd mehessek oda, abba a mesebeli házba, lehetőleg azonnal. Egy szemtelen mondattal zártam rajongó soraimat: „Kuglófot ígértél... Jövök!" Azóta persze találkoztunk. Ha jól emlékszem, egy novemberi szerda reggel autóba pakoltál, és kivittél a házatokba, Törökbálintra. Már a kocsiban azt mondtad rejtélyesen, majd meglátod, tudja a ház meg a kert, hogyan fogadjon... Valóban mese volt... Itt bent a városban minden lucskos, szürke, fekete, nálatok mintha vastag porcukorba mártották volna a világot, minden hófehér. A ház, az oda vezető kőlépcső, a téglajárda, a terasz vidám deszkái... Hófehér volt a kert, a fák... És akkor átmutattál a szomszéd lejtős telekre. Néztem, néztem, de nem tudtam elgondolni, mit látsz te abban a meredeken lefutó, gazos, csökött bokrokkal és elöregedett fákkal teli, iszalaggal és bodzával benőtt, keskeny földdarabon, mit gondoltál ki azzal a csúcsra járatott fejeddel, amikor én csak egy rémesen benőtt, használhatatlanul lefelé zuhanó, semmilyen vágyamhoz nem idomuló, elhanyagolt telket látok. Csak álltál a frissen hullott hóban, és szelíden ennyit mondtál: - Látod, az a „másik kert". Ha minden jól megy, eladják, és ha még jobban, talán meg tudjuk venni... Ma már tudom, ha te ennyit, kis sóhaj kíséretében kimondasz, mérget vehetek rá, az már a tiéd. Van valami delejes, boszorkányos, vágykeltő boldogsághormon benned, ami addig dolgozik, varázsol, űz, játszik és álmodik, munkálkodik és alkuszik, míg a vágyott dolog egészen a tiéd nem lesz. Legyen az gyerek, állat, virág, ház, barátság, hóesés, nyári vihar, egy régi kerti pad... Vagy egy kert. Az a másik... A tiéd lett. Onnan tudtam, hogy megint elém raktak néhány oldalnyi képet és szöveget, s megint képtelenség volt letenni. Az új könyvedet. És nem hittem a szememnek. Ott pompázott a másik kert, élete virágjában, örök fiatalságban, buján, finoman, illatosan. Teli játékkal, derűvel, bravúros, mégis odaillő rendezésben, ahol szinte nyoma sincs emberi kéznek, erőszaknak, mintha minden virág, bokor és fa önmagától adta volna oda magát... Hortenziák, csöppnyi asszonyi melankóliával. Mohos kút, alatta derűs medence, ravaszul egyszerű vízátvezető csővel, ami nem más, mint egy, a szecesszió világát idéző, gyönyörűséges törött pálinkás üveg nyaka. Dekadens rózsák, korai hunyor, hányatott sorsú mesés tulipánok, saját magatok rakta kőpad, ahol a legjobb leülni... Párnák rajta a gyerekek régi pulóvereiből, hogy mindig ott legyen az illatuk, a színük a közeledben... És ott vannak a kutyák mind a négyen, a cicák ketten, és épek a virágok, nincs háborúság és buta kerítés... Kegyelmet kaptak a gyomnövények és helyet a vadvirágok, s úgy illenek az árvácskák és fürtös gyöngyikék, petúniák és cineák közé, mintha mindig egy kertben éltek volna... Látom a tavasz ragacsos rügyek, a nyár lobogását, őszi falevelek bíborát a lépcső szögletében, a vidám, havas pamacsot a kutyák lábán... A másik kert... mondtad álmodozva. Váltakozva nyílnak a virágok. Egyik elvirít, már nyit a másik. Csak nézek... Csökött bokrok, kiöregedett fák, ötlettelen meredély? Elképzelem, ahogy áttetted a lábad a kerítésen, s hanyatt feküdtél elnyújtózva, gyökerek szakadtak, ágak engedték le a karjukat, fűben rejtőzködő virágok simultak a karod alá, megadta magát a kert. Neked már csak álmodni kellett. Aztán ásni, földet mozgatni, ültetni, virágokat hozni, gyűjteni, cserélni... Mert úgy kertészkedsz, mint a régi falusi asszonyok, erdőről hoztak, egymástól kaptak palántát, tövet, vesszőt, oltványt. Hát így szaporítod te is a másik kert - megszámoltad - több mint hatszáz növényét, virágát... Adrien, rég találkoztunk... A kuglófod receptjét már tovább is adtam... Nem hívnál meg a kertedbe, oda, melléd, a kőpadra... Most talán egy hókiflire... SCHÁFFER ERZSÉBET