A gyáva

Az a ritka eset állt elő, hogy a fülszöveg elolvasása vett rá, hogy kézbe vegyem ezt a könyvet. Borzasztóan érdekelt a témája - az első világháború során egy fiú, lelkiismereti okokra hivatkozva, leteszi a fegyvert. Érdekelt, hogy milyen konklúziót von le az író, érdekelt, hogy mai fejjel hogyan viszonyulok majd mindehhez. Érdekelt, hogy egy 21. sz-i, békében, jólétben élő szerző hiteles tud-e maradni egy olyan közegben, amiről nincsenek tapasztalatai, egy olyan időszakban, amiről csak olvasmányélményei lehetnek, át nem élhette azt! A könyv ebből a szempontból nem okozott csalódást, elsősorban azért, mert mint kiderült, a helyzet csak a hátteret, a keretet adja egy sokkal személyesebb történethez, ami az olvasás során egyre nyilvánvalóbbá válik, mégis tartogat meglepetést és amit természetesen most nem fogok elárulni. Hiszen akkor nem lenne értelme elolvasni... A könyv cselekménye két síkon tárul elénk. Néhány évvel a háború után a főszereplő meséli el az egészet, ez jelenti a jelent. Közben a háborúban történteket szintén jelenidőben közli és a két idősík váltakozásával lesz egyre tisztább, hogy mi is történt valójában. A probléma csak annyi, hogy általában valamilyen nagy közlés, valamilyen dramaturgiailag fontos rész pillanatában vált fejezetet, ami egy kis ponyvaízt kölcsönöz az egésznek. És természetesen a végkifejlet is elég megdöbbentő lesz... A főszereplő srác egyáltalán nem szimpatikus, tetteivel és jellemével is nehéz azonosulni. Mindez egyáltalán nem negatívum, de hajlamosak vagyunk annak megélni. Sőt, a mellékszereplők között is - bár ez nyilván szubjektív -, az ellenszenvesek vannak döntő többségben. Hogy ez témájánál fogva törvényszerű-e, azt nehéz eldönteni. Érdekes regény, még ha nem is kötelező!