Velence

A világ megfakult, elcsúnyult, nem is annyira szomorúságot árasztott, hanem idegenséget. Félelmetes lett, majdhogynem riasztóan ellenséges (és az a pompás velencei szezon csak most kezdődik), évek múltán visszaemlékezve azokra a napokra, amikor először hallotta a bombák detonációját, és a légvédelmi ütegek válaszát, mindig az volt az érzése, hogy ez volt az a pont, amitől kezdve az óra más időt mutatott. Az ablak keretében feljöttek a csillagok, amikor Naumek visszaért. Most bátran a Szent Márk terük deszkahídjára lépett, kezében a hegedűje, és mindannyian megbabonázva elhallgattak, megérezve, hogy itt valami olyan fog történni, amit senki sem várt. Gurulnak az országúton, amelyet még a háború előttről, negyvennégyből és negyvenötből igen jól ismer, nem is kell az utat jelző táblákat figyelnie. Tehát először jön Winniki, Gaje, Kurovychi, Przemyślany, majd le a Złota Lipa völgyébe. És rögtön át a gyors patakok vízmosásain, az arany ősz minden színében játszó erdőkön, mezőkön, ligeteken át, melyek messziről a levegőben olyanok voltak, mint a falakon az ezüst, de ahogy megközelítették őket, teljesen valószínűtlennek tűntek. Aztán a táj mintha kiegyenlítődött volna, és érezte, hogy megcsapja ennek a földnek az ismerős illata...