Végidők

Sokat gondolkodtam e könyv címén, és bár látszólag talán elég sötétre, borongósra sikeredett, itt a bevezetőben mégis azt szeretném bizonyítani, hogy ez a cím és az itt következő írásaim sokkal inkább a reménykedést próbálják erősíteni mindannyiunk lelkében. Minek is tagadjuk, volna ok bőven arra, hogy sötétnek lássuk az előttünk álló időket, de mégis inkább azt kellene erősítenünk magunkban és másokban is, hogy minden "vég" egyben valaminek a kezdete is. Talán Cseh Tamás egyik dalának az a sora lenne képes megvilágítani, hogy mire is gondolok, amely így hangzik: "álomnak vége van, világnak nincs vége". Az ember ilyen végidőkben inkább az álmaitól, vagy még pontosabban fogalmazva, az illúzióitól kell, hogy elbúcsúzzon. Akármennyire tudjuk is már elég régóta, hogy lejtőn van az emberi világ, de mindig igyekeztünk, és igyekszünk majd ezután is mindent megtenni, hogy e lejtővel szembeszegüljünk. Ám az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy akár több nemzedéknyi tapasztalattal a hátunk mögött meglássuk az idő végtelen áradatában azokat a roppant időtávokat átívelő ciklusokat, amelyek akkor is mozgatói életünknek, ha nincs szemünk a meglátásukra. A világegyetemben, a makro- és mikrokozmoszban egyaránt, minden ciklikusan változik, így nincs okunk feltételezni, hogy az emberi nagy kultúrákra ez ne vonatkozna. Bogár László