Város a hadak útján - Budapest regénye

A kétezeréves város, Budapest, regénye ez a könyv -, és egy pesti emberé, aki egy évtized híján egyidős a huszadik századdal. Regény tehát, és nem tudományos igényű várostörténet. Hiszen szerzője nem hivatásos történész, csak negyvenegynéhány történelmi tárgyú könyv írója. Eddigi pályáján inkább Európa, különösképpen Itália évszázadai iránt érdeklődött, most szülővárosának történetéről beszél az olvasónak. Három párhuzamos szál fut ebben a könyvben. Egy pesti család élete a múlt század közepétől máig, mellette a harmincnál több ostromot megélt Város megelevenedő múltja, és harmadik szálként a szerző mozaglmas élete, két világháborúval terhelt, viharokkal zsúfolt századunkban. Könyvünk tulajdonképpeni főszereplője, hőse: Budapest. És a Város jelképe, az 1849-ben felavatott, 1944-ben lerombolt és 1949 őszén, a százéves fordulón újjászületett Lánchíd, Budapest harcokkal, szenvedéssel, romlással és újjáéledésekkel teli életének egyik nagy szimbóluma. Egy budapesti lokálpatrióta írta ezt a regényt. legyen vallomása ez egy itt született és mindvégig itt élő ember szeretetének szülőhelye iránt. Legyen biztatás: hogy bármi sújtotta a Várost, mindig talpra tudott állni. És legyen szerény tájékoztatója idelátogató vendégeinknek, akiket érdekel Budapest múltja. Mozaikkövek ennek a könyvnek lapjai. A szerző és a kiadó reméli, hogy ezek az apró színes kövek képpé állnak össze, talán meg is elevenednek mozgó-képpé, megmutatni Városunk viszontagságos, hosszú életét. Mert minden város, így Budapest is, ahogy könyvünk egyik szereplője mondja: élőlény, mint egy izmostörzsű és dúslombozatú fa, amely mindörökre egyhelyben áll, mégis él; mozgása nem helyváltoztatás, hanem növekedés és magát mindig újjáteremtő túlélés. Budapest mindent kibírt, és továbbra is élni fog. Hadd idézzük a tizenhetedik századi nagyszerű velencei politikusnak, Paolo Sarpinak, halálos ágyán mondott utolsó szavait: ,,Esto perpetua, Venetia" -, a magunk városára alkalmazva: ,,Légy örökkévaló, Budapest!" (Erdődy János)