Varga Imre műhelyében (1990-2001)

Fülszöveg Volt idő - egy-két évtizeddel ezelőtt amikor szellemi életünk elképzelhetetlen volt Varga Imre nélkül. A Prométheusz óta figyeltük, lestük újabb és újabb alkotásait. Nemcsak ismertük őket, hanem szinte hétköznapjaink társaivá váltak: mi is átéreztük a megtört boltív alatt álló Károlyi Mihály tragédiáját, tovább töprengtünk a fakorlátnak támaszkodó Radnóti komolyságán, szerettük a hangulatos Óbudán ácsorgó Várakozók-at, az esernyős lányokat, s izgatottan vártuk a Dohány utcai zsinagóga kertjében felállítandó emlékművet, a gyászfát. Aztán jött a rendszerváltás, és Varga Imréről nem lehetett hallani. A szűk szakma nyilván tudott róla, de az őt megszerető, befogadó közönsége alig. Pedig Varga Imre sokat dolgozott. Nem törődött azzal, hogy figyelnek-e rá vagy sem, ő tovább építette, gazdagította életművét. Harangozó Márta - a mester munkáját mindig figyelemmel kísérő művészettörténész, a korábbi Varga Imre-albumok írója - most ismét a szobrász műhelyébe kalauzol minket, s beszámol nekünk a művész elmúlt évtizedéről. Lenyűgözően gazdag termésről kapunk hírt. Ez az album szinte egy új életművet mutat fel. A kelenföldieket - Budapest XI. kerületében - talán nem lepi meg, mert az ő plébániatemplomuk az utóbbi években már-már Varga-múzeummá is vált: nyolc szobor talált itt otthonra: öt Árpád-házi szent {Szent István, Szent László, Szent Imre, Szent Erzsébet és Szent Margit), valamint Szent Gellért és II. Szilveszter pápa. S a legújabb alkotás, az altemplomban felállított Piéta. Valamennyi szobor új mondandóval, új üzenettel lepi meg látogatóit. Hisz Varga Imre mindig új és egyetemes érvényű látomást vetít elénk.