Üzen az erdő (dedikált)

,,...Jani levette a kalapját és maga mellé a földre dobta, aztán újra átölelte a bükkfát. Rekedt hangon rámkiáltott: mehet! Vállamhoz kaptam a puskát és jó másfél méterre föléje célozva beledurrantottam a bükkbe! Abban a pillanatban Janit, mintha villám vágta volna meg, hanyatt esett és mozdulatlan, úgy is maradt a földön. Én se eleven, se holt nem voltam! A puskámat a putri falának támasztottam és nem tudom, hogyan értem oda hozzá? Letérdeltem melléje és ráztam, mint Krisztus azt a bizonyos vargát! Jani! - Janikám! kiáltoztam artikulátlan hangokon és kigomboltam a mellén a köpenyt. Már az is átvillant az agyamon, hátha elállítódott a távcsőben a szálkereszt, vagy ijedtében szívgörcsöt kapott. Ütögetett az arcát, meg üvöltöztem: Jani! - az istenfádat! nézz föl már, ne hülyéskedj! Az arca fölé hajoltam, hogy meglássam, kinyitja-e végre a szemét? Egyszer csak lassan, óvatosan kinyitotta előbb az egyik szemét, majd a másikat. Réveteg tekintettel, mint aki a másvilágról néz vissza, a szakállas képembe suttogta alig hallhatóan: dicsértessék... Örömömben zokogva borultam a zsivány mellére." Részlet a "Késői vallomás" című elbeszélésből.