Törésteszt

Ahány költő, annyi(féle) költészet. Mert a költészet maga nincs, azaz nem érdekes. Filozofice, persze, igen. Netalán. Mint a lét, mondjuk. Aminek én vagyok a megélője, megjelenítője, rajtam áll (és múlik is), hogy magára eszmél-e ez a lét, vagy a maradékát is elveszíti általam. És akkor a következő talány: a kor. Mert az is hol van, hol a fosztása képződik, megmártóztatik valami verselésben jelesül, itt, egy igen fiatal emberében, aki feltűnően szereti azt, amit művel. Életeleme, mint egy sebérzékeny fülűé a zene, minél különbözőbb korok zenéje. Tolvaj Zoltán verseit ez a kivételes affinitás és korhelyezkedő ösztön teszik az én számomra legalábbis egyidejűleg nehézzé és táncra serkentővé. Gazdag, változatos lélegzésű, a képes beszéd áradó dikciói ezek, miközben költőjük mint egyes szám első személy mintha mégis inkább a háttérbe húzódna többnyire. Miért? Ez ugyanaz a kérdés, mint amit annyi mások esetében az önelégült(nek tetsző) hivalkodás mozdít az emberben. Tolvaj Zoltán számára az irodalom, azon belül is a költészet a haza, az otthon, ahol megeredhet a nyelve, hangot adhat éppenséggel a(z anya)nyelv bensőségében felszabadultabb érzékek, gondolatok és érzelmek helyenként túl-túláradó eseményeinek. Majd ilyen, már-már túlzásig letisztult képsorokban, mint ez itt: Piros szánom heve a szikrázó havon. (És hogy jön vissza ez a szikrázás a kötet záró darabjainak egyikében, a Crédóban: Unalomszikrák mindenütt! Versenként mégis újra meg újra a fellélegző öröm, hogy hazaérkezett. De mindig benne a szorongató veszélyérzet is, hogy hátha ez mégsem egészen az, vagy ő maga vált idegenné (is) ettől az otthontól, és ezért e nyelvet különös (mű)gonddal kell beszélnie. Ez a drámai mélyerezete ennek a költészetnek. Képtelenül mondva: az arányok ízlelése... (Marno János)