Szigorú napok

Álmában és verssorokat körmölgetve az ember kocsis módjára hajthatja az időt - visszafelé is. Ennél elemibb tapasztalat, ha a múlt tör be az ember életébe, mint most az enyémbe is. Vagy negyven év távolából. Mintegy négy évtizeddel ezelőtt, valamikor a hatvanas évek második, a hetvenes évek első felében íródtak ugyanis ezek az elfeledett, nyomdafestéket elvétve s későn szagolt, most azonban váratlanul előkerült versek. Kötetbe gyűjtve akkoriban kellett volna megjelenniük, de a viszonyok mostohasága és talán alkotójuk élhetetlensége folytán is erre mindeddig nem kerülhetett sor. Most viszont, újjászületve, itt állnak. Mintha hirtelen fiatalkori énem toppant volna elém: ,,hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten"! Némi zavarral kell most bemutatnom őt az olvasónak, s bemutatkoznom magam is: ,,íme, aki voltam, aki már nem lehetek soha, de aki mégis az lesz (majd), aki vagyok (most), én: ő". E kötet pedig (mintha csak a kétszer született görög istenek tréfája lenne) egyszerre első is, utolsó is a boldogok sorában.